23/08/2026
Kint fekszik megint a járdán, pont ott, ahol mindig, mintha a kockakő évek óta neki melegítené fel magát reggelente. Kocsmacska, a környék öreg dandyje, aki egy ideje már nem vadászik, csak reprezentál – az arckifejezése is erről árulkodik, valahol a "ne zavarjatok, gondolkodom" és a "tudom, hogy néztek rám" határmezsgyéjén.
Pontosan nem tudni, hány tavaszt látott, de mi, akik 16 éve lakunk itt, kezdettől fogva ismerjük – tehát biztos, hogy jóval túl van a tizenhatodikon is, ami macskaévekben nagyjából azt jelenti, hogy ő itt már intézmény, nem egyszerű háziállat. A hivatalos nevét sosem tudta meg senki, ha volt is neki, azt régen elfelejtette mindenki a kocsma törzsasztalánál, és maradt a legőszintébb, legkevésbé kreatív, de tökéletesen találó becenév: Kocsmacska.
Fénykorában – gondolom – ő volt az udvarok réme és a nőstények álma egyszerre, igazi kandúr-donféleség, akinek nem kellett verekednie, elég volt megjelennie. Ma már inkább csak jelenlét-alapon tartja a frontot: az ifjú kandúrok tisztelettudóan kerülik ki, mert még mindig árad belőle valami megfejthetetlen tekintély, még úgy is, hogy a szőre kócos, a füle rojtos, és félig lehunyt szemmel figyeli a világot a kerti tömlő túloldaláról.
Nálunk a kormos ikerpár, a mi két fekete cicánk szaladgál esténként az udvaron, és amikor Kocsmacska méltóságteljesen átvonul a birtokán, olyan a kontraszt, mintha egy fekete-fehér fotó két szereplője kelt volna életre – ők a fürge, mozgékony fiatalság, ő pedig a lassú, megfontolt bölcsesség, aki már mindent látott, amit erre a pár utcányi világban látni érdemes.
És hát ez a legszebb az egészben: hogy még mindig rója az útját. Évtizedes territórium, ismerős kerítések, ismerős árnyékok – és ő, aki lassabban jár, mint régen, de nem adja fel, minden áldott nap végigmegy a saját birodalmán, mintha ellenőrizné, hogy minden rendben van-e. Nekünk ez kész csoda: hogy ennyi év, ennyi kaland, ennyi macskás kalandregény után még mindig itt van, még mindig őrködik, még mindig ő a főnök – csak épp most már pihenő pózban intézi.
