10/09/2026
SZÜLINAPI “RABLÁS”
‘88 szeptember 10-én szokatlanul meleg szombatra ébredünk.
Nagyapa szokása szerint a 2 legszükségesebbnek ítélt kellékkel lát hozzá az ünnepi keménylebbencs elkészítéséhez: egy fakanállal és egy, az időjárási viszontagságokat enyhítő, jéghideg hosszúlépéssel.
Erzson mama a hozzávaló-porciózó, mi pedig a futárok.
Miután a Népsport már biztosan semmi újat nem tartogató számaiból, és a kellően kiszáradt fenyőtobozokból megfelelő minőségű máglyát eszkábálunk a bogrács alá, jöhetnek az egyre nagyobb fahasábok, és persze a szaladgálás.
Az udvar közepén álló tűzrakó helytől a kőház konyhája mindössze 15 méter, ám ha egyesével kell minden hozzávalóért berohannod, a végére garantáltan nem lesz km hiányod.
Nagyapa pedig, mintha ez a lebbencs nem pont ugyan azon recept és koreográfia szerint készülne, mint mindig, 3 percenként kap a fejéhez:
“Huhu, hát nem elfelejtettük a zsírt?
Szaladj be az Erzsihez, és mondd, hogy adjon gyorsan.”
“Huu, a szalonna!”
És amíg a hófehér szalonnakockák aranysárgára pirulnak, nagyapának eszébe jut a hagyma, majd a piros paprika, a bors, a só, a krumpli és szép lassan az összes hozzávaló, amiknek mágikus szekvenciáját csak az szakítja meg olykor, ha elfogy a fröccs.
“A hűtős szódából csináld, nehogy a másik menjen bele!”
Hívja fel figyelmünket a lebbencsfőzés egyik legfontosabb dogmájára, de mi szakavatott kuktaként természetesen sosem vetemednénk ilyen bestiális gaztettre.
Aztán amikor már a tészta is megpuhulni látszik, és a gyomrunk is kellően korog, nagyapa cinkos mosollyal ránk tekint, és mint aki a legszentebb titkokba tart beavató szertartást, teátrális kézmozdulattal int, hogy kövessük.
Minpedig természetesen követjük.
Erzson mama a túrós süteménnyel perlekedik a konyhában, mert az màr megint odakozmált.
Mi azonban sok figyelmet nem tudunk az ügynek szentelni, mert nagyapàt követve a spájzba osonunk, és közösen követjük el a csínyt, ami utána hosszú évekre avat minket cinkostárssá:
Elcsenünk egy egész csupor baracklekvárt.
Nagyapa, a jó ég tudja, honnan kap elő 3 fényesre suvickolt ezüst kiskanalat, de a lényeg, hogy a zsákmánnyal lábujjhegyen osonunk ki az udvarra.
Ő pedig szertartásosan lehunyja a szemét, lehámozza az üvegről a celofánt, és felénk nyújtja a zsákmányt.
Mégis csak ma van a születésünk napja.
De erről senkinek egy szót sem!
Mi pedig tartjuk a ránk bízott titkot 38 évig.
De talán ha ma itt lehetne velünk, nem haragudna meg, hogy a 103. szülinapján mégis csak elmeséljük a titkos baracklekvár-akciót…
